Mindenki másért indul. Vallási okból, vezeklésből, kalandvágyból, sportból. kíváncsiságból.
A születésnapomat ünnepeltem szűk családi körben, Balatonon. Felhőtlenül jól éreztem magam, és amikor visszatértem a munkához hétfőn, fojtogatóan bezárva éreztem magam. Eltelt egy hét, odakint napsütés, nyár, én pedig irodában, számítógép mögött. Szinte teljes bénultság vett rajtam erőt, nem tudtam koncentrálni, szinte csak egy dolog érdekelt: távoli tájak, kalandok, élmények. Találtam egy világjáró blogot, ahol részletesen írtak ázsiai útjukról.
A dolgaim körül sem volt minden rendben: megoldatlan és elodázott problémák, bizonytalanná váló hosszú távú tervek, magánéletbeli viták és folyamatos feszültség.
Eljött a szombat este, és éreztem, muszáj egy kicsit kikapcsolódnom. A haverok a Volt fesztiválon, mások barátnővel, gyerekkel, vagy korai kelés munka miatt: nem volt senki elérhető. Fogtam magam, és lementem kedvenc klubomba. Egy szó mint száz: a buli kellős közepén rájöttem, hogy mennem kell. Camino.
Amint erre rájöttem, már tudtam, miért jöttem el. A feszültség, az apátia eltűnt és új izgalom lett úrrá rajtam. Innen nem volt visszaút.
